Valami kis izé...

Tegnap referáltam a Világvégéből, és nagyon klasszul sikerült. Aztán hazafelé a buszon ezen elmélkedtem... És végül ezt a kis szösszenetet alkottam, amit Balla D. novellái ihlettek. Műfajilag nem tudnám hova sorolni. Nem novella, nem vers... Olyan kis semmiség. Szavak egymásutánja... Érzés- és gondolatkavalkád.


Betűk, szavak, mondatok, novellák.
Különállnak, összeforrnak.
Írja, olvasom.
Gondolatok, érzések, élmények, emlékek.
Enyém, tiéd, övé.
Múlt, jelen, jövő.
Rólam szól.
Rólad szól.
Másról szól.
Miről szól?
Megfejtett rejtvény.
Örök rejtély.

Vonalkód

Új novelláskötetet olvastam, aminek Vonalkód a címe, és Tóth Krisztina írta. A tizenöt történet közül az egyiktől simán sírógörcsöt kaptam. Hogy miért? Mert az én életemből ragadott ki egy részt. A szereplők ugyanazokat a mondatokat mondták szó szerint, mint amiket én hallottam valakitől, vagy én mondtam valakinek. A lány, akiről a novella szólt, ugyanúgy egyetemre járt, ugyanúgy készült a vizsgájára, ugyanúgy unta a magolást, és helyette butaságokkal szórakoztatta magát (mint például, tud-e a lábujjaival lapozni), ugyanazt gondolta az egyetemről, ugyanúgy megbántották, ugyanazt érezte, ugyanaz miatt szenvedett, mint én. Mintha az emlékeim egy része megelevenedett volna a fehér lapokon. Olyan érzésem volt hirtelen, mintha felpofoztak volna. Tiszta sokk.
Aztán ma reggel továbbolvastam a kötetet, és újabb hasonlóságokra leltem. Vajon minden nő életében előfordulnak azok az események, amikről Tóth Krisztina írt? Ha nem is pontosan ugyanúgy, mint a novellákban, de hasonlóképpen... Nem tudom... De az én életem sok ponton hasonlít a novella főszereplőjének az életére. Valahogy a mostanában olvasott könyvekben mindig magamra ismerek. Furcsa.
De ez a novella volt a legfurcsább. Tényleg szó szerint hallottam már azokat a mondatokat.

Apa

Gyerekkoromban ment egy sorozat, Bír-lak volt a címe. A lényege röviden: Egy férfinek meghalt a felesége, és egyedül maradt a (ha jól emlékszem még) 4 kislányával. Hozzájuk költözött a férfi két barátja is lakótársként, és úgy nevelték a kicsiket, mintha három apukájuk lett volna. Mindig irigyeltem ezeket a gyerekeket, mert nekik három jutott abból, amiből nekem egy sem: szerető apából.
Azért jött ez elő most bennem ennyi év után, mert a húgomnak tegnap volt a születésnapja, és drága, jó apánk arra sem volt képes, hogy felemelje a telefonját (ami mellesleg céges, és ezért egy forintjába sem kerül telefonálni), és felköszöntse őt. Bezzeg, anyum élettársának az anyukája, akit a húgom egész életében kétszer látott, mert messze lakik, telefonált, sőt, ajándékot is küldött. Egy idegenben több kedvesség és odafigyelés van irányunkban, mint a saját apánkban. Mókás...
Mondjuk az én szülinapom is vicces volt még nyáron. Felhívtam a nagymamám, mert persze, nekem kell őt is felhívni, mikor szülinapom van... Nah, mindegy... Szóval, felhívtam a mamám, és apu ott volt nála, és ő vette fel a kagylót. Én rögtön megismertem a hangját, és köszöntem: Szia, apu! Ő meg: Ki vagy? Gondoltam magamban, ki lehetnék...? Vajon hány ember szólítja még apunak? Lehet, hogy elszórva a világban van egy csomó testvérem, akikről nem is tudok?
Aztán jött a következő poén... Átadta a mamámnak a kagylót, miután közöltem, hogy én, én vagyok, a mamám boldog szülinapot kívánt, mire a háttérből apám megszólalt: Most van a szülinapja? Ó, igen... Most van. Tudom, hogy nem volt valami érdekes esemény, mikor születtem (mert hát az embernek minden nap születik gyereke), de azért talán, a saját lánya születésnapját megjegyezhetné... Ha már, azt nem tudja, hogy hány éves is vagyok... Arra azért kíváncsi lennék, hogy a nevemre még emlékszik-e, vagy a memóriájának ezen részét is elitta már...
Mindegy... Nem tudom, hogy miért vagyok ezen még mindig kiakadva. Hiszen, sosem volt igazi apám... Már hozzászokhattam volna... Csak, jó lett volna legalább egy olyan szerető apa, mint amilyenek a Bír-lakban voltak. Ők biztosan emlékeztek a gyerekek születésnapjára.

Egyedül itthon

Egyedül vagyok itthon. Nem mintha nem lennék egyedül, ha a többiek is itt vannak. De akkor legalább hallom a másik szobában a zajokról, beszélgetésből, hogy ha úgy is érzem, nem vagyok ténylegesen egyedül. De ilyenkor, mikor senki sincs itt, tényleg csönd van. Ha megy a tévé vagy szól a zene, akkor is csönd van. Idebent. Néha túl fájó a csönd. Ilyenkor próbálok keresni valakit, aki hozhat némi hangot az életembe, de valamiért pont ezekben a pillanatokban kerülnek el a hanghozók. Persze, nekik megvan a saját kis életük, és nem lehetnek folyton harckészültségben, hogy ha a szükség úgy hozza, megküzdjenek a démonjaimmal és megmentsenek. Magamnak kell küzdeni. Néha úgy érzem, hogy elég erős vagyok hozzá, hogy senki és semmi sem bánthat, mert már fel vagyok vértezve a rossz dolgok ellen. Néha meg olyan gyengének érzem magam, hogy a legkisebb legyintéstől is darabokra omlok.
Csak nevetni tudok magamon. Most is nevetek. Nincs semmi komoly okom szenvedni, mégis úgy érzem néha, hogy az egész világ súlya a mellkasomon van. Nem vagyok komplett. Pedig már rég ki kellett volna nőnöm a depressziós tinédzserkorból, de úgy látszik, hogy megrekedtem abban a fejlődési szakaszban. Ez van...

Harry Potter és anyu

Mindig tudtam, hogy J. K. Rowling tud valamit, amit csak a kivételes írók tudnak, de azt soha nem gondoltam volna, hogy tényleg csodákra képes. Anyu, akiről eddig azt hittem, hogy a világ egyik legföldhöz ragadtabb és realistább embere, beleszeretett a Harry Potter történetekbe olyannyira, hogy most már nem csak a regényeket olvasta el, hanem a regényekről írt elemző könyveknek és egyéb a témával kapcsolatos kiadványoknak is nekilátott.
Az is vicces, hogy bár sokban hasonlítok anyuhoz, mégis mennyire különbözik a könyv szereplőiről alkotott véleményünk. Én odavagyok Pitonért, anyu viszont nem kedveli. Jó, jó, néha tényleg dög tud lenni, de hát olyan nehéz múlttal, amilyennel ő rendelkezik, az ilyen apróságok igazán elnézhetőek neki.
Holnap végre remélem, hogy a 7. kötetet is kézhez kapom, mert ha a postás bácsi nem hozza, akkor dádát kap (legalább is gondolatban). Egyszer már végigbőgtem a 7. könyvet, és valószínűleg az eredeti fordítást is végig fogom bőgni, szóval, ha egy kivörösödött szemű lányt láttok Pécsett sétálni az utcán, aki magában olyasmiket motyog, hogy: "Szegény, drága Piton... Miért, miért pont ő?", akkor az én lennék. :D
Szóval, most izgatottan várom a holnapot. Remélem, nem hiába... Siess, postás bácsi, várlak! :)

Világvége

Ha nem veszem fel ebben a félévben A magyar nyelv és kultúra a határokon túl című órát, akkor valószínűleg sosem olvastam volna el Balla D. Károly Világvége című válogatott novellakötetét, és sosem találok rá arra az idézetre, ami hűen tükrözi jelenlegi lelki állapotomat. Tudni illik, nemrég elvesztettem egy darabot a szívemből, és a seb nagyon friss és nagyon fáj. Kifelé nem mutatom a dolgot. Mindenkire mosolygok, mindenkihez van egy kedves szavam, néha még nevetni is képes vagyok, és mindenki úgy véli, semmi bajom, túlélem. Belül viszont napközben is érzem azt a feszítő, szorító érzést, ami estére teljesen elhatalmasodik rajtam, és mikor már senki előtt sem kell megjátszanom magam, szabadon engedem párnába fúrt fejjel zokogva.
Erről az érzésről találtam egy idézetet Balla könyvében, ami egy kicsit megnyugtatott, mert rájöttem, hogy nem én vagyok az első és az utolsó sem, aki ilyesmit érzett már a világon, és mások is túlélték, szóval, nekem is van rá esélyem.
Egyébként mindenkinek ajánlom a könyvet, mert szerintem, érdekesek és elgondolkoztatóak a benne lévő novellák. És az is elgondolkoztató, hogy miért ismerik az emberek jobban egy pornósztár, valóságshow-szereplő, modell stb. magasröptűnek nem igazán nevezhető firkálmányait, mint egy igazán tehetséges író műveit... Kicsit elszomorító. Főleg, mert eddig én sem ismertem... De mostantól azt hiszem, jobban körülnézek a boltok és könyvtárak polcain.

A kedvenc idézetem pedig, csak úgy érdeklődés felkeltés gyanánt:

"Ahogy végzett, tett kis rendet maga körül, de aztán váratlanul félbehagyta, mert újra érezni kezdte a szorítást a gyomra tájékán. Alattomos, szúró-fojtó, egyszerre éles és tompa fájdalom, az a fajta, amelyről jelentkezése pillanatában biztosan tudjuk: már korábban is ott lappangott zsigereinkben, talán órák óta van, éppen csak nem figyeltünk rá, vagy nem figyeltünk eléggé, nem hagytuk tudatunkba férkőzni, hát most megbosszulja magát, most majd elönti teljes valónkat, maga alá teper bennünket, hogy semmi másra ne figyelhessünk többé."

Üdv mindenkinek!

Üdv!

Egy egyetemi órámnak köszönhetően gondoltam úgy, hogy kéne készítenem egy blogot, ahol kifejthetem a gondolataimat, érzéseimet és megmutathatom másoknak az írásaimat, szóval, ma mivel egyedül voltam itthon, és unatkoztam, nekiálltam. Meglátjuk, hogy mi sül ki belőle... Remélem, hogy lesz pár olyan gondolatom, ami másokat is érdekel majd, és ha néha butaságokról irogatnék, nézzétek el nekem.
Ha bárkinek bármiféle megjegyzése lenne a bejegyzéseimhez, szívesen olvasom, akkor is, ha negatív, de építő kritika. Remélem, hogy minél többen írtok majd nekem, és ezáltal sok új és érdekes embert ismerhetek majd meg, és esetleg gazdagodhatok néhány baráttal is.

"A szegény ember is lehet erős, ha elkötelezett barátság fényét sugározza. Ugyanakkor a legjómódúbb ember is szegény és nyomorult, ha nincs egyetlen barátja sem, akivel megoszthatja szíve titkait." (James Gibbons)