Egyedül vagyok itthon. Nem mintha nem lennék egyedül, ha a többiek is itt vannak. De akkor legalább hallom a másik szobában a zajokról, beszélgetésből, hogy ha úgy is érzem, nem vagyok ténylegesen egyedül. De ilyenkor, mikor senki sincs itt, tényleg csönd van. Ha megy a tévé vagy szól a zene, akkor is csönd van. Idebent. Néha túl fájó a csönd. Ilyenkor próbálok keresni valakit, aki hozhat némi hangot az életembe, de valamiért pont ezekben a pillanatokban kerülnek el a hanghozók. Persze, nekik megvan a saját kis életük, és nem lehetnek folyton harckészültségben, hogy ha a szükség úgy hozza, megküzdjenek a démonjaimmal és megmentsenek. Magamnak kell küzdeni. Néha úgy érzem, hogy elég erős vagyok hozzá, hogy senki és semmi sem bánthat, mert már fel vagyok vértezve a rossz dolgok ellen. Néha meg olyan gyengének érzem magam, hogy a legkisebb legyintéstől is darabokra omlok.
Csak nevetni tudok magamon. Most is nevetek. Nincs semmi komoly okom szenvedni, mégis úgy érzem néha, hogy az egész világ súlya a mellkasomon van. Nem vagyok komplett. Pedig már rég ki kellett volna nőnöm a depressziós tinédzserkorból, de úgy látszik, hogy megrekedtem abban a fejlődési szakaszban. Ez van...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Köszönöm a hozzászólást, most én jövök.
Az idővel mindannyian így vagyunk, elmegy mellettünk, mert ez a dolga, főleg ha hagyjuk.(Lesz egy blogbejegyzésem még erről a témáról, olvasd majd el egy öregedő eszmefuttatását.)
Ide pedig:persze, hogy fáj amikor sérül a szíved, ez kell is, azért, hogy edződ. Majd egyszer csak átalakul Benned majd mássá, lesz belőle emlék,vagy valami ködös derengés. Lehet, hogy másképp látod majd sokára, és meglehet, hogy jót tesz. Az ilyen depis dolgokon meg lehet, hogy a zene segít.
Mindenképpen elolvasom majd a blogodban azt az eszmefuttatást. :) Igen, lehet, hogy szükség van a fájó szívre, hogy erősebb legyek tőle, és lehet, hogy idővel majd csak emlékként gondolok erre az időszakra az életemből, de az biztos, hogy ez lesz életem egyik legmeghatározóbb emléke. És végül is, a vége ellenére egy csomó szép és jó dolgot kaptam és tanultam, amikre tényleg mindig örömmel fogok emlékezni. Csak azért vagyok szomorú, mert romantikus álmodozásaimban másképp képzeltem el a végét, és még az érzésektől józanabb pillanataimban is úgy hittem, hogy ha nem is örökké és míg a halál, de legalább egy kicsivel tovább tart majd, és még több emléket szerezhetek... De úgy tűnik, csak ennyi adatott. *keserű mosoly* Egyébként igen, a zene szokott segíteni. Van két cd-m, amik jó kedvre derítenek és emlékeket idéznek. :)
Igen szépen gondolkodol erről, és így könnyebb elvarrni is. Halgass ilyenkor igazi "szívtörős" dalokat, mert az abból jövő érzés jobban fáj.
Hát, annak a bizonyos embernek köszönhetem, hogy így gondolkozom erről az egészről. Bármi is történt, ő egy nagyon jó és értékes ember, és sokat tanultam tőle egy év alatt. És ezt nem felejthetem el, annak ellenére sem, hogy vége. Hálás vagyok neki nagyon sok mindenért.
Megfogadom a tanácsod a "szívtörős" dalokkal kapcsolatban, köszönöm. :)
Megjegyzés küldése