Vonalkód

Új novelláskötetet olvastam, aminek Vonalkód a címe, és Tóth Krisztina írta. A tizenöt történet közül az egyiktől simán sírógörcsöt kaptam. Hogy miért? Mert az én életemből ragadott ki egy részt. A szereplők ugyanazokat a mondatokat mondták szó szerint, mint amiket én hallottam valakitől, vagy én mondtam valakinek. A lány, akiről a novella szólt, ugyanúgy egyetemre járt, ugyanúgy készült a vizsgájára, ugyanúgy unta a magolást, és helyette butaságokkal szórakoztatta magát (mint például, tud-e a lábujjaival lapozni), ugyanazt gondolta az egyetemről, ugyanúgy megbántották, ugyanazt érezte, ugyanaz miatt szenvedett, mint én. Mintha az emlékeim egy része megelevenedett volna a fehér lapokon. Olyan érzésem volt hirtelen, mintha felpofoztak volna. Tiszta sokk.
Aztán ma reggel továbbolvastam a kötetet, és újabb hasonlóságokra leltem. Vajon minden nő életében előfordulnak azok az események, amikről Tóth Krisztina írt? Ha nem is pontosan ugyanúgy, mint a novellákban, de hasonlóképpen... Nem tudom... De az én életem sok ponton hasonlít a novella főszereplőjének az életére. Valahogy a mostanában olvasott könyvekben mindig magamra ismerek. Furcsa.
De ez a novella volt a legfurcsább. Tényleg szó szerint hallottam már azokat a mondatokat.