Tanítási gyakorlat

Rég nem írtam... De most pótlom. Szeptembertől tanítási gyakorlaton vagyok egy általános iskolában, és ezernyi élmény ért. Először is, nem értem, hogy miért kell 5 évet hülye, unalmas, felesleges órákon ülnöm, amelyek 90%-ának a későbbi életem során semmi hasznát nem fogom venni se magánemberként, se tanárként, ahelyett, hogy egy tanár mellett lehetnék, figyelhetném, ahogyan tanít, és néha én is tarthatnék órákat, hogy tapasztalatokat szerezzek. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs szükség az egyetemi órákra, csak azt, hogy észszerűbb lenne kevesebb órát és több tanítási gyakorlatot beiktatni a tanrendbe. Mondjuk 3 év tanóra, 2 év csak tanítási gyakorlat. Így talán több jó és a gyerekekhez tényleg értő tanár szabadulna ki az egyetemekről.
Most a tanítási gyakorlatom során jövök rá, hogy milyen nehéz gyakorlat nélkül kezelni a különböző, meglepő helyzeteket, amik a tanítás során várnak minden egyes tanárra. Lehet, hogy megtanítanak egy csomó évszámot töri szakon, de ettől még nem fogom tudni, hogy mit tegyek, ha mondjuk az egyik diák nem hajlandó figyelni az órán. Az adatokat bármelyik könyvből elő tudom keresni, de tapasztalatot csak gyakorlattal lehet szerezni.
Na, és akkor mesélek egy kicsit konkrétan az élményeimről...
Nagy mázlimra egy nagyon rendes tanárnő mellé kerültem. 5. 6. és 8. osztályosoknak tanít magyart. Kedves, szereti a gyerekeket, tud velük bánni, és még jól is tanít. Nem sok ilyen tanár létezik mostanság sajnos.
Az osztályaiba járó gyerekek meglepően okosak, ha kérdez valamit a tanárnő, az osztály 98%-ának a levegőben van azonnal a keze, és olyan dolgokat is tudnak, amiket még nem tanultak, csak logika kellett a kitalálásukhoz.
Az egyik hatalmas élményem az volt, mikor szünetben a kis 5. oszályosok odamentek a tanárnőhöz, hogy szóljanak, a 8. osztályosok megrongálták a termüket. A tanárnő végül elintézte az ügyet, de órakezdéskor a kicsik még nagyon izgatottak voltak az esettől. A saját iskolai tapasztalataim alapján azt vártam, hogy a tanárnő majd rájuk szól, hogy maradjanak csendben, vagy megfenyegeti őket egy dolgozattal, 1-essel, de nagy meglepetésemre egyáltalán nem ez történt. A tanárnő dobolni kezdett egy ritmust a padon, a gyerekeknek pedig utána kellett dobolniuk. Vagy 2 percig ütötték a padokat, aztán akinek a tanárnő megérintette a kezét, annak abba kellett hagynia a kopogást. Mire az utolsó gyerkőcöt is megérintette, mindegyik gyerek lenyugodott. Számomra ez akkora élmény volt, hogy elmondani sem tudom. Utána egész délután mosolyognom kellett. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy egy ilyen egyszerű padveréses módszert bevetve teljesen le lehetett vezetni a stresszt a kicsikben. Csodálatos volt látni, hogy néhány tanár azért még ért a gyerekekhez, és tudja, hogyan kell kezelni őket anélkül, hogy csak ordítani és fenyegetőzni lenne képes.
Egy élmény a tanítási gyakorlat, és azt hiszem, hogy a tanárnőtől többet tanultam alig másfél hónap alatt, mint 5 év alatt az egyetemi órákon. Nagyon hálás vagyok érte! Remélem, hogy egyszer én is olyan jó tanár leszek, mint ő.

Tüzijáték

Éljen, nézhetünk villódzó fényeket! Hát, nem nagyon klassz? Szerintem, nem. Szép, szép a tüzijáték, csak éppen felesleges pénzkidobás egy olyan országban, ahol az emberek egy jó nagy része szegény, van egy csomó munkanélküli és hajléktalan. De hát, nézzük a jó oldalát a dolognak. A "Kenyeret és cirkuszt!"-ból legalább az egyiket megkapjuk... Csak azt nem értem, hogy senki nem veszi észre, hogy a kenyér fontosabb? Szép a cirkusz, de a gyerek nem fog jól lakni tőle, se az anya-apa-nagymama-nagypapa és a többi családtag. Persze, biztosan élvezik a látványt, bár korgó gyomorral szerintem, még a tüzijáték sem olyan szép. Inkább, amit a cirkuszra költött az állam, azt a mai, szép ünnepen szétoszthatta volna a szegény emberek között. Szerintem, a nép jobban örülne a kenyérnek, mint a tüzijátéknak - legalább is, én jobban örülnék... De lehet, hogy ezzel egyedül vagyok az országban...

Az ég zöld, a fű meg kék...

Amiről most írni szeretnék, annak köze van a politikához, így előre szeretném leszegezni, hogy egyik pártot sem szeretem, mert mind egyre megy.
Egy reklám az, ami mostanában felborzolja minden egyes idegszálamat. Magyarország benned van. És büszkék lehetünk erre, meg erre, meg amarra is. Aha, persze... De nem is maga a reklám az, ami felhúz, hanem az, hogy ki tudja hány milliót költöttek megint ezekre a hülye öndicsőítő hazugságokra, ahelyett, hogy ezt a pénzt értelmesebb dolgokra fordították volna. Ennyi erővel hirdethetnék azt is, hogy: "Figyeljetek, emberek! Az ég zöld lett, a fű meg kék." Azt is pont annyira hinnénk el, mint amiket a reklámban próbálnak elhitetni velünk. Szóval, közlöm, semmi értelme olyan reklámra pénzt költeni, amiről mindenki tudja, hogy kamu. Inkább azt a pénzt adták volna a kórházaknak, árváknak, munkanélkülieknek, nyugdíjasoknak, és máris boldogabbak lennénk, és azt mondhatnánk, hogy igen, erre végre, ha nem is nagy dolog, de büszkék lehetünk. Úgy vélem, hogy ne reklámmal akarják bizonygatni, hogy ők milyen jók, okosak, becsületesek, és milyen sokat tettek az országért, hanem tettekkel, mert sajnos, eddig csak egy tettet láthattunk ebben az országban, ami annyiból állt, hogy gazdag kezek turkáltak a szegény pénztárcákban.

Rémisztő

Anno, mikor gimis voltam, voltak olyan osztálytársaim, akiket a hátam közepére sem kívántam. Sokszor megbántottak, és volt, hogy utáltam őket, de soha az életben nem jutott volna eszembe, hogy képesek lennének komolyan bántani, vagy hogy én a sérelmeim miatt bármilyen módon ártsak nekik. Ha szemétkedtek is velem, sosem féltem tőlük. Sőt, ha a hétköznapok folytán voltak is ellentétek az osztály egyes tagjai között, ha baj volt, azért mindig összetartottunk.
Ezért hihetetlen számomra az a hír, amitől pár napja hangos a sajtó. Két fiú megölte az egyik osztálytársát. Hogy a fenébe történhet ilyesmi? Miféle pokolfajzatok képesek ilyesmire? Imádom a gyerekeket, ezt mindenki tudja rólam, de ezek nem gyerekek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem tudták felfogni, mit tesznek. Egy gyerek már 8 évesen is tudja, hogy másokat nem bántunk, mert az rossz dolog, 16-17 évesen, hogy a fenébe ne tudnák, hogy megölni valakit, rossz. Nem törődtek velük a szüleik? Szomorú, de másokkal is előfordul. A virtuális világ bekebelezte őket, és ezért nem fogták fel, mit tesznek? Mások is tévéznek, neteznek, én 8 éves koromban X-aktákon és horrorfilmeken nőttem fel, mégsem bántottam soha senkit, csakúgy mint az emberek nagy része. Kiskorúak? Kit érdekel! Ha képesek voltak elvenni egy másik ember életét, akkor minimum életfogytiglant érdemelnek. Megjegyzem, kár, hogy már nincs halálbüntetés... Megérdemelnék!
El sem tudom képzelni, hogy az áldozat családja mit érezhet. Szörnyű lehet nekik. És az osztálytársaknak is, mert biztos vagyok benne, hogy sokan magukat is hibáztatják, pedig, semmi okuk rá. Ha nekem mondta volna anno valamelyik osztálytársam, hogy meg akar ölni valakit, én sem vettem volna komolyan. Pedig, úgy látszik, hogy a mai világban már mindent komolyan kell venni.
A másik, amin most már napok óta jár az agyam az a pécsi baleset, ahol egy autós a zebrán elütött egy nagymamát és a csecsemő unokáját. Mindketten meghaltak. Anyukám ismeri a kisbaba anyukáját, és mesélt róluk. Sosem akarom megtudni, hogy egy édesanya mit érezhet ilyen helyzetben. Ami felháborított az az autós nyilatkozata volt, miszerint, ő nem érzi magát hibásnak. A zebra közepén gázol halálra két embert, köztük egy babát, és nem érzi magát hibásnak. Ha én lennék a helyében, a lelkiismeret furdalástól az életben nem tudnék többé tükörbe nézni.
Ami elkeserítő, hogy az autósok nagy része fel sem fogja addig, hogy milyen veszélyes helyzetbe sodorja magát és másokat azzal, ha nem tarja be a szabályokat, csak akkor, mikor már megtörtént a baj. Hát megéri? Annyira fontos sietni? Olyan sürgős dolga van ezeknek az autósoknak, ami fontosabb, mint a saját és mások élete? Miért sietnek ennyire a halálba? És ha már ők nem félnek meghalni, miért kell másokat is átsegíteni a túlvilágra? Ha ők meg akarnak halni, tegyék, de másokat ne sodorjanak veszélybe!

Az első órám

Megtartottam életem első virtuális, chates óráját. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz megrendszabályozni 16 diákot... Így utólag is, minden elismerésem és tiszteletem a régi általános iskolás és gimis tanáraimnak, mert bár, én sosem voltam egy nehezen kezelhető gyerek, de néhány osztálytársammal igazán nehéz dolguk lehetett... Nem tudom, hogy a valóságban is ilyen nehéz lehet-e kezelni a fiatalokat, mint chaten keresztül, de ha igen, akkor a diplomaosztás után rá kell jönnöm, honnan szerezzek egy feltöltőt, ami a telefonom helyett, engem tölt majd fel elegendő energiával.
Egyébként, élveztem az órát tényleg. Mert nem azért volt "hangzavar", és nem azért írt mindenki mindent egyszerre, mert rosszalkodni akartak volna, hanem azért, mert lelkesek voltak. Aztán végül sikerült bevezetnem néhány szabályt, ami után már normálisan működött az egész tanóra, és onnantól kezdve, tényleg élveztem minden percét. Csak az első negyed óra kissé fárasztó volt. De aztán az eredetileg 1 órás órából végül 2 és fél óra lett, mert a diákok és én is élveztük az egészet. Egyébként, úgy vettem észre, hogy óra előtt tényleg átolvasták a tananyagot, amit feltöltöttem, mert majdnem mindig helyesen válaszoltak a kérdéseimre, és egy csomó plusz pontot ki tudtam osztani közöttük. Óra végén pedig, megkeresett néhány diák msn-en, és megköszönték az órát, és azt mondták, hogy jól csináltam, és tetszett nekik. :)
A lényeg, hogy bármilyen fárasztó is, szerintem, élvezni fogom a tanítást, mind virtuálisan, mind a valóságban. Még, ha órák után félholtként is mászom az ágyba majd esténként, akkor is úgy hiszem, hogy elég türelmem lesz a diákokhoz. Ahogy egy ismerősöm mondta egyszer: "Rólad lehetne mintázni a türelem szobrát." Hát, igen... Van benne valami... Nehéz kihozni a béketűrésemből. Azt hiszem, hogy ez jól fog jönni, ha egy osztálynyi diákkal leszek körbevéve...

Virtuális iskola

Ez itt a reklám helye... Persze, én csak egy nagyon klassz honlapot szeretnék reklámozni, ami egy virtuális iskolának ad helyet. Az egész ötlet alapját a Harry Potter könyvek adták, szóval, egyesek gyerekesnek találhatják az egészet, pedig a háttérben nagyon is komoly dolgok állnak.
Az iskolában tanító tanárok nagy része vagy egyetemista/főiskolás fiatal, vagy a való életben is tanár, ezért állíthatom, hogy a szervezés és oktatás "profi" kezekben van. Ez már csak abból is látszik, hogy a diákok száma, akik részt kívánnak venni a játékban (és a tényleges oktatásban), egyre csak nő, és mostanra már majdnem 500 diákkal rendelkezik az iskola, akiknek legalább a 70%-a részt vesz ténylegesen az iskolai életben.
Hogy miért is hasznos ez a játéknak tűnő tevékenység? Először is, a Harry Potterből átvett tantárgyak mögött (bájitaltan, mugliismeret, SVK, gyógynövénytan stb.), valóságos tantárgyak, tények és adatok bújnak meg. Például mugliismeret órán taníthatunk a valódi világ művészetéről, bájitaltanon a kémiáról, gyógynövénytanon a biológiáról stb. Ezáltal a fiatalok úgy tanulnak, hogy azt hiszik, csak játékkal ütik el éppen az időt.
Másrészről, a diákok megtanulnak írni és kommunikálni. Házi feladat, szorgalmi, vizsgafeladat, szerepjáték címszó alatt fogalmazásokat, verseket, novellákat és egyéb műfajú írásműveket alkothatnak. Ha bármi problémájuk van, hivatalos levelet kell írniuk a tanároknak. Ha ötleteik támadnak, kérvényt kell fogalmazniuk az iskolavezetésnek. Ez egyébként, a fantáziájukat is fejleszti.
Tanárként azért hasznos ez az iskola, mert megismerkedhetünk a fiatalokkal, megtudhatjuk, mik érdeklik őket, mi az, amivel inspirálhatóak a tanulásra, mivel lehet felkelteni az érdeklődésüket. Emellett megtapasztalhatjuk, hogyan kell bánni a diákokkal, hogyan kell dolgozatokat, vizsgákat javítani és hogyan értékeljük ezeket. A szervezési képességeink is fejlődnek, mivel az iskola szervezése mellett, egy iskolaújságot is készítünk, táborokat szervezünk és egyéb eseményekre visszük a diákokat.
Szóval, a lényeg, hogy a játék látszata mögött nagyon komoly munka és tanulás folyik, aminek mind a diákok, mind a tanárok hasznát veszik, és egyben élvezik is ezt az egészet.


És akkor a link, ahol ezt az érdekes iskola megtalálható: http://bagolyko.varazslat.com/index.php

Valami kis izé...

Tegnap referáltam a Világvégéből, és nagyon klasszul sikerült. Aztán hazafelé a buszon ezen elmélkedtem... És végül ezt a kis szösszenetet alkottam, amit Balla D. novellái ihlettek. Műfajilag nem tudnám hova sorolni. Nem novella, nem vers... Olyan kis semmiség. Szavak egymásutánja... Érzés- és gondolatkavalkád.


Betűk, szavak, mondatok, novellák.
Különállnak, összeforrnak.
Írja, olvasom.
Gondolatok, érzések, élmények, emlékek.
Enyém, tiéd, övé.
Múlt, jelen, jövő.
Rólam szól.
Rólad szól.
Másról szól.
Miről szól?
Megfejtett rejtvény.
Örök rejtély.