Tanítási gyakorlat

Rég nem írtam... De most pótlom. Szeptembertől tanítási gyakorlaton vagyok egy általános iskolában, és ezernyi élmény ért. Először is, nem értem, hogy miért kell 5 évet hülye, unalmas, felesleges órákon ülnöm, amelyek 90%-ának a későbbi életem során semmi hasznát nem fogom venni se magánemberként, se tanárként, ahelyett, hogy egy tanár mellett lehetnék, figyelhetném, ahogyan tanít, és néha én is tarthatnék órákat, hogy tapasztalatokat szerezzek. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs szükség az egyetemi órákra, csak azt, hogy észszerűbb lenne kevesebb órát és több tanítási gyakorlatot beiktatni a tanrendbe. Mondjuk 3 év tanóra, 2 év csak tanítási gyakorlat. Így talán több jó és a gyerekekhez tényleg értő tanár szabadulna ki az egyetemekről.
Most a tanítási gyakorlatom során jövök rá, hogy milyen nehéz gyakorlat nélkül kezelni a különböző, meglepő helyzeteket, amik a tanítás során várnak minden egyes tanárra. Lehet, hogy megtanítanak egy csomó évszámot töri szakon, de ettől még nem fogom tudni, hogy mit tegyek, ha mondjuk az egyik diák nem hajlandó figyelni az órán. Az adatokat bármelyik könyvből elő tudom keresni, de tapasztalatot csak gyakorlattal lehet szerezni.
Na, és akkor mesélek egy kicsit konkrétan az élményeimről...
Nagy mázlimra egy nagyon rendes tanárnő mellé kerültem. 5. 6. és 8. osztályosoknak tanít magyart. Kedves, szereti a gyerekeket, tud velük bánni, és még jól is tanít. Nem sok ilyen tanár létezik mostanság sajnos.
Az osztályaiba járó gyerekek meglepően okosak, ha kérdez valamit a tanárnő, az osztály 98%-ának a levegőben van azonnal a keze, és olyan dolgokat is tudnak, amiket még nem tanultak, csak logika kellett a kitalálásukhoz.
Az egyik hatalmas élményem az volt, mikor szünetben a kis 5. oszályosok odamentek a tanárnőhöz, hogy szóljanak, a 8. osztályosok megrongálták a termüket. A tanárnő végül elintézte az ügyet, de órakezdéskor a kicsik még nagyon izgatottak voltak az esettől. A saját iskolai tapasztalataim alapján azt vártam, hogy a tanárnő majd rájuk szól, hogy maradjanak csendben, vagy megfenyegeti őket egy dolgozattal, 1-essel, de nagy meglepetésemre egyáltalán nem ez történt. A tanárnő dobolni kezdett egy ritmust a padon, a gyerekeknek pedig utána kellett dobolniuk. Vagy 2 percig ütötték a padokat, aztán akinek a tanárnő megérintette a kezét, annak abba kellett hagynia a kopogást. Mire az utolsó gyerkőcöt is megérintette, mindegyik gyerek lenyugodott. Számomra ez akkora élmény volt, hogy elmondani sem tudom. Utána egész délután mosolyognom kellett. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy egy ilyen egyszerű padveréses módszert bevetve teljesen le lehetett vezetni a stresszt a kicsikben. Csodálatos volt látni, hogy néhány tanár azért még ért a gyerekekhez, és tudja, hogyan kell kezelni őket anélkül, hogy csak ordítani és fenyegetőzni lenne képes.
Egy élmény a tanítási gyakorlat, és azt hiszem, hogy a tanárnőtől többet tanultam alig másfél hónap alatt, mint 5 év alatt az egyetemi órákon. Nagyon hálás vagyok érte! Remélem, hogy egyszer én is olyan jó tanár leszek, mint ő.