Az első órám

Megtartottam életem első virtuális, chates óráját. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz megrendszabályozni 16 diákot... Így utólag is, minden elismerésem és tiszteletem a régi általános iskolás és gimis tanáraimnak, mert bár, én sosem voltam egy nehezen kezelhető gyerek, de néhány osztálytársammal igazán nehéz dolguk lehetett... Nem tudom, hogy a valóságban is ilyen nehéz lehet-e kezelni a fiatalokat, mint chaten keresztül, de ha igen, akkor a diplomaosztás után rá kell jönnöm, honnan szerezzek egy feltöltőt, ami a telefonom helyett, engem tölt majd fel elegendő energiával.
Egyébként, élveztem az órát tényleg. Mert nem azért volt "hangzavar", és nem azért írt mindenki mindent egyszerre, mert rosszalkodni akartak volna, hanem azért, mert lelkesek voltak. Aztán végül sikerült bevezetnem néhány szabályt, ami után már normálisan működött az egész tanóra, és onnantól kezdve, tényleg élveztem minden percét. Csak az első negyed óra kissé fárasztó volt. De aztán az eredetileg 1 órás órából végül 2 és fél óra lett, mert a diákok és én is élveztük az egészet. Egyébként, úgy vettem észre, hogy óra előtt tényleg átolvasták a tananyagot, amit feltöltöttem, mert majdnem mindig helyesen válaszoltak a kérdéseimre, és egy csomó plusz pontot ki tudtam osztani közöttük. Óra végén pedig, megkeresett néhány diák msn-en, és megköszönték az órát, és azt mondták, hogy jól csináltam, és tetszett nekik. :)
A lényeg, hogy bármilyen fárasztó is, szerintem, élvezni fogom a tanítást, mind virtuálisan, mind a valóságban. Még, ha órák után félholtként is mászom az ágyba majd esténként, akkor is úgy hiszem, hogy elég türelmem lesz a diákokhoz. Ahogy egy ismerősöm mondta egyszer: "Rólad lehetne mintázni a türelem szobrát." Hát, igen... Van benne valami... Nehéz kihozni a béketűrésemből. Azt hiszem, hogy ez jól fog jönni, ha egy osztálynyi diákkal leszek körbevéve...